Kulturális Kreatívok

A társadalmi fejlődést mozdítja elő, vagy éppenséggel a rendet tartja fenn? A gazdaságpolitika eszközei gyakran kétélű fegyvernek bizonyulnak. Az államosítás vagy arra szolgál, hogy köztulajdonba vegye a javakat, vagy ellenkezőleg, a veszteséget osztja szét a társadalom tagjai között. Az adórendszer elvehet a gazdagoktól, de van, amikor a szegények adójából finanszírozzák a társadalmi újraelosztás alrendszereit. Az egyetemes alapjövedelem is ellentmondásos intézmény: a megvalósítását kiharcoló társadalmi erőviszonyoktól függ, hogy kiemeli-e az egyént a piac nyomása alól, vagy épp fordítva, még jobban kiszolgáltatja neki.

A Milton Friedman Kapitalizmus és szabadság**[1]című könyvében javasolt, negatív adó nevű rendszer például vitán felül ebbe az utóbbi kategóriába tartozik: az állam mindenkinek fix összeget folyósít, de bizonyos jövedelemhatár felett – ez a liberálisoknál általában a szegénységi küszöb környékén van – a személyijövedelemadó-befizetés magasabb, mint az állam által folyósított támogatás. Ezt a rendszert a hetvenes években több amerikai tagállamban bevezették, és ezekben az években a francia közbeszédbe is bekerült, a köztársasági elnök, Valery Giscard d’Estaing két tanácsadójának, az amerikai viszonyokat jól ismerő Lionel Stoléru-nek és Christian Stoffaes-nek írásai nyomán. 1973-ban pedig Christian Stoffaes a Tervhivatal**[2]megbízásából publikálta a Negatív adó munkacsoport jelentést.

Michel Foucault filozófus az 1978–79-es tanévben a Collége de France-ban**[3] előadássorozatot tartott a neoliberalizmus ideológiai hátteréről, és ebben kimutatta, hogy a negatív adó milyen jól jön egy olyan kormánynak, amely lemond a teljes foglalkoztatásról. A neoliberális logika – mondja Foucault – a gazdaságot társasjátékként fogja fel, amelyben az állam határozza meg és kényszeríti ki a szabályok betartását. A garantált jövedelem következtében „lehetetlenné válik, hogy a gazdasági társasjáték egyik szereplője mindenét elveszítse, és emiatt ne tudjon tovább játszani”. Más szóval soha senki sem kerülhet olyan helyzetbe, hogy „semmi veszítenivalója” se maradjon, az állam a gazdasági rendszer védelmében vezeti be az alapjövedelmet.

Két következménye lehet ennek a megközelítésnek, és ebből legalábbis az egyik nagyon tetszik Michel Foucault-nak. Az első lényege, hogy nincs erkölcsi megítélés: az egyetemes alapjövedelem a szegénység ellen hat. Ezt a felfogást nem érdekli, hogy mi okozza a szegénységet. Ez az álláspont „azon alapul, hogy segíteni kell a szegényeket és nem keresi, kik a felelősek a szegénységért”**[4] – Lionel Stoléru szavaival –, szakít a hagyományos szociálpolitikával és nem különbözteti meg a „jó” és a „rossz” szegényeket. Végül is, mondja Foucault lelkesen, „minket nem érdekel, és nem is kell, hogy érdekeljen, hogy valaki miért zuhant ki a társadalmi játszma köreiből: kábítószerezik vagy munkakerülő? (…) Teszünk rá!”. Az állam megelégszik azzal, és ebből következően mindenféle bürokratikus, rendőri és inkvizíciós kutakodás nélkül, hogy folyósítja a támogatást, és ezzel lehetőséget teremt arra, hogy a személy a küszöb fölé léphessen, és visszatérjen a gazdasági játékosok közé, de ha ezt nem akarja, akkor sincs semmi baj, végül is semmi jelentősége sincs, ha valaki támogatott marad egész életére.” Legalábbis elméletben…

A negatív adó szakít ezenkívül a második világháború után Európában „kialakított jövedelem-átcsoportosítási rendszerrel, vagyis nagyjából mindennel, amit a szociálpolitika jegyében hoztak létre”. Miközben a szociáldemokrácia célja. hogy csökkentse a jövedelemkülönbségeket, a neoliberálisok az abszolút szegénységet korlátozzák, és egyáltalán nem törődnek az egyenlőtlenségekkel. A társadalomban küszöb választja el a szegényeket és a nem szegényeket. „Felette – magyarázza Foucault – hagyni fogjuk, hogy a gazdasági játék szabályai érvényesüljenek: a versenyszabályok, a vállalatok szabályai. (...) Mindenkinek úgy kell viselkednie, mintha ő maga vagy a családja vállalat lenne.” A küszöb alatt, illetve a határán, találjuk a lakosság „lebegő rétegét, amely egy olyan társadalomban, amely épp lemondott a teljes foglalkoztatásról, az állandó tartalék munkaerőt jelenti”.

Ez a liberális segélyezési rendszer, amely „sokkal kevésbé bürokratikus, kevésbé beavatkozó és fegyelmező, mint a teljes foglalkoztatást megvalósítani akaró rendszer”, nem más, mint a feltétel nélküli alapjövedelem rendszerének jobboldali változata. Egyrészt „esélyt adunk a dolgozni akaróknak”, másrészt „lehetővé tesszük, hogy ne kelljen dolgozniuk, amikor nem áll érdekünkben, hogy dolgozzanak”.

Sajnos a liberális elképzelések a gyakorlatban mindig élnek a kényszerítés eszközeivel, így Franciaországban és Németországban is az állam megköveteli az aktív szolidaritási jövedelem (RSA), illetve a Hartz IV rendszer kedvezményezettjeitől, hogy életük minden pillanatában készek legyenek igazolni jó szándékukat, vagyis bizonyítsák, hogy a „jó” szegények közé tartoznak.

Fordította: Morva Judit